02/1

Rád köszöntem. Szótlanságod virágzott a februári fényben. Álmaink lépcsőinek legutolsó fokáról zuhantunk egymás árnyékába, kigombolt kabáttal és szétnyitott arccal. A házak közötti résekbe rejtőzött a múlt. Jelenünk, mint a csillagszórók égtek. Szemeink sarkából kicsordult időben tükröződött egy kulcs, amelyet még sosem adtunk kölcsön senkinek. Néhány betű a holnap ígérete, áthúzva feszült baleseteink tagadásával. Lehetek feloldva bűneim alól, miközben párnád alatt felkiáltójellel ellátott emlékeid. Az utcák ugyanazok, csak lépteink mások. Elkísérlek, visszatért fekete angyalom a következő tavaszba, ahol piros fátylad egy olyan közeli körkép, amely közepén megtalálom tengerem, és sirállyá változom.

 

02/5

Ma háromszor néztem ki az ablakon. Először középkori harcosként néztem az előttem lévő mozdulatlanságba, ahol barátaim szavai pocsolyává váltak, megpecsételve a fák nélküli tájat. Ott volt valaki, akit nem tudtam felismerni igazából, csak feltételeztem róla, hogy nő és valamiféle mongol népcsoportból származik. Amikor másodszor néztem ki, már mindent elborított az alvadt halálunknál sem igazibb kórházi homály s arcom, mint a madárürülék az eső mosta ablakon. Az elsüllyedt láthatár reményeket ébreszt és én csak voltam, mint egy rejtélyes jel, amelyik utal, ki tudja hányadik magamra vagy valaki másra, egy elképzelt szóra, vagy rád, amikor még Hold voltál az udvaromban. Harmadik alkalommal azonosultam az ablak üvegével és nem lehetett megítélni, hogy kifelé vagy befelé nézek. Feljegyeztem kint amint elmegy egy vonat, bent amint megmozdul szempillád…Vártam csendesen egy újévet. Egyszer csak kinyitottam magam a legtélibb éjszakába. Akkoriban a filozófia alapelvei közül a legfontosabbnak bizonyult a disznóvágás.

 

© Kréher Péter 2002