06/7

Most már minden tiszta. Föld van a lelkem helyén. Az ajtókon keresztül haladnak a kések. A szemeim betűk. Egy mozgó járműről az öregebbik magam lelép egészen fiatalosan, a másik magam viszont ezt csak nézi az út szélén lévő stoplámpától. Nincs szembesítés. Nincsenek szavak, nincsen hang. Egy némafilmben élek a macskámmal. Virágot szedünk, galambokra vadászunk ebben az ólom városban, hol ólom a lehelet és a sóhaj. Itt bénák az angyalok. Néha megjelenik egy fekete szivárvány körülbelül a nem létező arcok magasságában. Az álmodozók kényszerzubbonyt kapnak, és a szentek golyóálló mellényt. Csend van és szürkeség. Mállanak a házak falai, rozsdás fémlábakon jönnek a múlt idők hősei, de nem ismerjük egymást. Nem is akarnak semmit, csak jönnek, jönnek, s kalapjukat lobogtatják, üdvözölve igazolatlan hiányunkat.

 

06/8

Soha többet nem leveleznek a fák, nem lesz kék az ég, és a föld illatát sem érzem többé, nem látok szivárványt, sem repülő fecskét. Nem lesz többé az a holnap, amikor emlékezni fogok a mára. Nem lesz többé eső, amelyik végig foly az arcodon. Nem lesz többé éjszaka ragyogó csillagokkal. Nem lesz többé az a kimondott szó, amelyik jelent valamit. Nem lesz többé lelki béke, sem háború. Nem lesznek a szobámban székek, nem lesz kertem, sem a városban utcák. Még a Duna is eltűnik, miközben én téged álmodlak ebben a véges végtelenben. Téged álmodlak minden nap többször, kinyitsz engem, mint azt a régi ajtót, amelyre a nevünket karcoltuk. Én hangtalan nyikorgok, semmilyen kulcs sem talál már belém. Ha egyszer mégis bent leszünk, én a múltadban, s te a múltamban, én a jövődben s te a jövőmben, mit képzelhettünk el erről a hiánnyal telített korlátolt jelenről? Mit képzelhetek el nélküled drágám? Azt, hogy zuhanok, zuhanok, mint egy törött szárnyú sirály, zuhanok, mint egy bárd a saját nyakamra, zuhanok, mint egy elejtett koporsó. Mintha én lennék az az örök sötétség, amely letelepszik a tájra. Mintha te lennél az a megfagyott Hold abban a labirintusban, hol elvesztettem önmagam.

 

06/9

Miért nem érezhetem magam úgy, mint 1967 februárjában, útban Torda felé? Úgy, amikor bekopogtam az ajtódon, akkor te nem is voltál. A fák is hallgattak épp úgy, mint most. Hallgatott az ég, de akkor még volt lelkem és reméltem. Azóta eltelt 30 év, meghalt bennem valami. Nem is valami, hanem Te haltál meg bennem. A hideg arcod a szívemre tetted, ott pihensz, s a szívem már lüktetni sem mer megdermedt, bénultan néz ki a tájba. Meghaltál bennem, én is halottá váltam. Egy olyan holt vagyok, aki már nem megy soha, sehová többé, nem tud lenni önmaga, s idegen bármelyik város főterén. Olyan halott vagyok, aki jár, magában beszél, számlákat fizet, régen elsüllyedt a végtelen alkonyban, ahol te nevettél egykor. Nevetésed helyén elégett álmaid hamuja, némi szemét, s a közömbösség, határtalan közömbösség. Egy olyan halott vagyok, aki nem várja, hogy szóljon a telefon, halszemével pislog minden elképzelt hajnalon.

 

06/10

Életem legnagyobb kalandja maga a halál, minden pillanatban meghalok, csak azért, hogy felfedezzek újabb szörnyűségeket. Olyan örömmel halok meg, mert azon túl nincs kötelességem, nincsenek álmaim, nem kell igazolnom magam. Nem kell elviselnem semmilyen hülyeséget. Magamban megtalállak téged. Még emlékszel rám? Emlékszel az együtt eltöltött időre? Emlékszel azokra a szókra, amit elmondtunk minden este? Emlékszel, amikor még megértettük egymást és csak repültünk, mint két fecske a saját, s idegen égboltokon? Azóta összegyűrték az összes eget.

 

 

 

© Kréher Péter 2006