11/01.

Köd van. Az isten lehelete bevonja a fákat. Házunk teraszán fehér nyomokat hagysz, ott játszottunk olykor. Amint megérintem (mármint a nyomokat) a helyükön üregek keletkeznek, alatta kristálytiszta víz, majd az üregben lyukak. Köd van és köd volt.

 

11/02.

Olyan sűrű a köd, mintha amióta világ a világ, soha nem lett volna egy nyár sem, sem tavasz. A hiányod súlyosabb, mint a jelenléted. Minden télben mégis mintha itt volnál. Láttam azt, amit nem látok. Egy hajszál az asztalon, amelyik nem égett el a múlttal együtt, nem hull többé az arcomra, ha mégis akkor otthagy egy szív alakú sebnyomot.

 

11/03.

Köd van, fekete köd, hallgat a telefon, te is hallgatsz, hallgatok én is, hallgat az ég, hallgat a föld. Közben elmúlik minden, elmúlnak az álmok, beforrnak a sebek, elsüllyednek a sírok. Csillagok születnek, iker csillagok, s hamuszínű reménytelenségek. Itt vagyok nélküled, te meg a hiányomban. A csend az úr, egy hazug csend, tragédiák leple. Mi felejtünk, az istenek nem. Köd van, fekete köd, kenyeret kér néhány hontalan.

 

11/04.

A hiány szült engem, ezért vagyok én is hiány. Semmiből lettem egy pozitív semmi. Hiány vagyok, szótlan szó és dühös. Nem építettem házat csak álmaimban. Elveszett tanyán éltem, ott nincsen isten.

 

11/05.

A horizont kiszegezve egy fekete falra békának tűnik, esetleg gyíknak, rajzolt félholdnak, elszáradt virágnak. Ha valaki az árnyékát ellopja és tejet önt rá, akkor egy betű lesz belőle, amelyik megfagy annyira, hogy már nem is szuszog. Tejjel leöntött megfagyott betű szárny nélkül elszáll és leesik egy brooklyni ház ajtaja előtt, onnan elsepri valaki a hóval együtt.

 

 

© Kréher Péter 2011