05/1.

A körülöttem lévő apró tárgyak szólnak hozzám, kissé megkésve felelek. Arcodban arcod hiánya, s rajta átfúj a szél. Valamennyi érzésem kibontakozik, Phőnix madárként repül a köztünk lévő szakadékok fölött. Gondolataim láthatók a végtelen síkságain, hol torz-szülöttként, hol szentté avatva. Gondolataim lehullanak a sárba, akár egy értelmét vesztett zászló, amelyre utólag, mint egy leszúrt disznóra, tüzet raknak. Gondolataim lehullnak a sárba, mint azok az áldozatok, akiket saját céljaik tévesztenek meg. Arcod napfelkelte a legfeketébb tengeren, s éhes sirályok raja kering körülötte. Emlékszem arra az égre, amelyen te voltál a csillag. Emlékszem a levegő és föld nélküli szavaid öltözékére. Szívemben alaszkai hajnal. Egy éles fénysugáron egyensúlyozok, mint egy kötéltáncos, mindenki a lélegzetét elállítva tapsol, s azt fontolgatja, miként húzhat ebből hasznot. Életem pereg, mint egy összevissza karcolt film egy lepecsételt mozivásznon. Elszakad ott, hol veled kellett volna találkoznom. Tündérek lépnek ki a múlt falaiból. Saját határaimon kívül születtem és vakon. Vakon járok és kelek a világban, vakon építek házat, vakon írom verseim, ha nem is mindegyiket, de a legjobbakat biztos, vakon szeretem hazám, vakon köpöm ki lelkem ott, hol nincsenek himnuszok. Vakon felvágom ereim feltételezve, hogy ahová spriccel a vérem, ott virágok nőnek mindörökre. Vakon írom azt a versem, amelyikben utasként ismernek, vakon írom azt a versem, amelyikbe temetkezem. Vakon írom azt a versem, amelyikben minden nap felkelsz és áldozol. Nem tudom, hogyan írtam azt a versem, amelyikből kiűztek engem.

 

05/2.

Olyan szomjas vagyok, mint egy kockás kabát. Hazám egy hétágú csillag árnyéka. Két felrobbant hídon állok egyszerre gyerekként. Egy régi fotóból rám köszön egy apáca, levetkőzik, kimegy a Költők parkjába, s melleit, lógatja egy kóbor kutya előtt. A húsdarálóból csak úgy árad az indián dobpergés. A könyvekben döglött halak úsznak. Iszappal és vajjal kenik be KM szobrát. A szívemből kifolyt vágyakkal ragasztom össze eltört szavaimat. Csonttá fagyott tortaszeletekben elrejtett kulcsokat gyűjtő gladiátor elfelejti a szorzótáblát. Hatos állampolgárságú közéleti személyek fogsorukat cserélgetik egymás közt. Szürke marha bendőből készült vőlegényi ruhák kiterítve a Tatabánya felé haladó vasúti sínen. Piros pipacsok hervadtan egy rég megszűnt öregek otthona postaládájában, miközben a tavalyi Holdról csepeg kedvesed nyála. Herbáriumban préselt monológokon átüt a hajnali csend. Újabb meglepő ujjlenyomatok a torkodon. Napozik a halál, miután kaszáját átadta a szeretetszolgálat egyik próbaidős ügynökének. Egy teljes megmerevedett hajléktalan testéből eddig nem ismert hüllők bújnak elő, hosszúságuk meghaladja az M és B betűk magasságát. Cseresznyét majszol a dákok királya, majd a magját lábam elé köpi, kezdjek vele, amit tudok. A kávéfőzőben gyűlnek össze és készülnek meghalni a hangyák. Tán volna egy isten, ki annyira szeretne engem, mint én téged? Némaságba mártott kártyalapokat osztanak a M. téren. Az utolsó metró már nem áll meg a végállomáson, már nem áll meg soha, elgázolja árnyékom. Napi békeszerződéseimet öt perccel miután aláírom, megszegem. Népszavazás dönti el a hányinger alapszabályait. A megbénult postások mindig találnak megoldást, amikor tisztázni kell egy politikai ügyet. Olyan szomjas vagyok, hogy már számokat iszom, a sötétség testembe harap és kilököm magam az általad megálmodott ablakon. Vértanúkkal együtt úszom át a folyót, majd lemásolom magam arra a sziklafalra, amelyre mosolygó szüzeket rajzol az idő.

 

05/3.

Otthon vagyok újra. Leteszem a könyvespolcra halántékom és a karórám. Kikeresem azt a könyvet, amelyik a legjobban hasonlít a szalmához. Összeszövöm álmaim azon részével, amelyeket nem tudok elfelejteni. Készítek belőle egy hosszú kötelet, tán avval majd összekötöm az eget, a földet, esetleg a múltat és a jövőt. Itt-ott megbogozom, hogy valami féleképpen érzékelhetővé válhasson, hogy hol is tart a jelen. Ezeket a jelencsomókat fehérre festem mostani szerelmem segítségével. Feldíszítem a buszmegállóban meghalt galambok csőreivel. A régebbi jelencsomóim túlságosan sok mindent kibírtak, mint a csipkebokrok. Tűzálló vérrel írom fontos leveleim és emlékirataim. Szintén tűzálló vérben próbálom mosni a szemem minden reggel. Ha megérinted a kötelet, bármely szakaszán egy pillanatra, ott megszakad vagy láthatatlanná válik, közben a történés közvetlen közelében énekelnek az angyalok. Később ruháikkal pótolják azt a részét a világnak, amelyik már nem is létezik. Én minden este ameddig élek, összefonok egy könyvet álmaimmal, majd összekötöm széthullóban lévő magam a te életed néhány mozzanatával. Az így létre jött művem egyszer csak elviszi a szél, majd az egészet betakarja egy sárlavina mindörökre. Otthon vagyok újra, leteszem a könyvespolcra a lelkem, majd holnap te letörölöd.

 

05/4.

Összetévesztem bal oldalamat a jobbal, könnyen. Annak ellenére, hogy mind a két oldalamnak van egy-egy angyala, amelyek közül hol az egyik, hol a másik halott. Lehet, hogy csak az én érzékszerveim csalnak. Külső és belső vonásaimban egyaránt hasonlítok rájuk. Átvészeltem olyan korszakot is, amikor ők hasonlítottak inkább rám. Végül is tétováznom kellett, hogy kit fogadjak el példaképnek. Nélkülözhetetlennek tűnt a kialakult harmónia. Szerepeinket csak félig játszottuk el. Ismertük a végleteket, közös történéseink félreértett lényegét, azt viszont nem tudtuk, hogy a nemzeti ünnepeken is a vadak még vadabbak. Én retusáltam ceruzával áthúzott önarcképem, nem akartam vágyakba fulladva ábrázolni magam, sem eladni lelkem, mégis elvesztettem valahol a Duna parton. Önarcképemből kikiáltok, mint egy nyakkendős halálra ítélt és letépek a múltból egy darabot, avval kötöm be a számat. Megmaradok a következő napra, mint egy keret, amelyik igazából egy válasz nélküli kérdés. Angyalaim átalakulnak egyszerű, tömött mondatokká. Önarcképem helyén ott lesz a csontvázam harangozva. Önarcképem helyén, ha véletlenül ott leszek én, akkor még élek egy újabb karácsonyt és még azt se bizonyíthatom be, hogy én vagyok az a begipszelt szeghely azon a falon, ami benned van.

 

 

 

© Kréher Péter 2005