03/33

A csend hullámain Zunk ingyen utazik a semmiségbe. Ha a szélvihar a tutaját felborítja, kivetődik álmai partjaira, ahol középkori lovagok járnak és amint rátalálnak, ő elmondja nekik, hogy vannak olyan országok is, amelyek reszelt verset cserélnek gyógyfüvekkel. Majd beszél a költők sírjairól, s ebből kifolyólag azt hiszik, hogy írástudó, és kivégzik.

 

03/37

Zunk úgy illik ebbe a faluba, mint a kutyaugatás a téli estékbe, vagy, mint az omladozó festék a házak falaira. Ebben a faluban már nem lakik senki, a pékség helyén alig van néhány törött szék, és gyerekkori Holdak darabjai. A templom romjai közt még szól egy orgona, mindegyik kapumaradványban ül egy-egy fekete macska, fölöttük lyukas az ég. Bent Zunk házában apja katonafényképe eltört üveggel, néhány burgonya. A főtéren egy halom hegedű, amelyek maguktól megszólalnak általában hajnalban. A mezőn rengeteg levél és sürgöny betaposva a nedves földbe. Az istállóban, a meghalt lovak közt egy hosszú bajuszos öreg keresi azt a cigánylányt, aki ötven évvel ezelőtt jósolt neki a tenyeréből.

 

03/43

Az 1444-ben eltemetett szavak kicsíráztak, majd kinőttek belőlük hihetetlen magasságú embernövények, amelyek színtelenségükben összetéveszthetőkké váltak repülő csészealjakkal, olykor kavicsokkal. Elviselték az erős szeleket, lehet, hogy ezért is éltek át annyi évszázadot. Kitépett szirmaik termékenyítették meg a földet, átalakultak átlátszó, felfedezetlen, újabb kijárat nélküli könyvpiramisokká. Itt bennük keresett menedéket valamennyi kényszermunkára ítélt költő, akik egyre szorgalmasabban gyártottak olcsó és közönséges anyagból halott, exportálható, lekicsinyített, hamis védőbeszéd másolatokat. Úgy 1990 után, egyre fogyó tudattal átálltak formátlan vérzőzörejek elemzésére, majd a könyvtárak lebontására, egyre gyakoribb költöztetésére, a megszűnt országok fővárosaiból vidékre és fordítva. Bezárult az idő, a vágóhidak fölötti történelmi hősök folyékony masszaként folytak borzasztóan telített és mocskos kanálisokba.

 

© Kréher Péter 2003