07/36

Mi tévesen gondoltunk mindent. Lehet, hogy béka vagyok, esetleg az istenek által képzett őrület. Az „én” egy tavaszi dallam. Az „én” a szerelem. Az „én” a hallgatás eposza. Az „én” repülés a múltba, a jövőbe. Ez az „én” a tiéd lehet lekopaszítva alkalmi díszektől. Neked adom szótlanságom és cserébe szintén, szótlanságot kérek.

 

07/37

Ha ember vagy, esetleg állat, eperfa, akár mezei virág, bogár, szék, feldúlt ágy, nem tudsz mást tenni, mint énekelni az élet himnuszát. Nézed magad a kék égben, miközben a föld simogat. Arcunkban arcok és bennünk mélyen a holnapok sokasága.

 

07/38

Egy éjszakát rajzoltál körém, amelyben minden érthetetlenül fénylett, fénylett a hallgatás és az eltiltott dolgok ugyanúgy. Fény lettél te is, olyan bizarr fény, mint a meghalt hajnaloké. Fény lettél, én láthatatlan voltam, láthatatlan és tapinthatatlan, egyszerűen szótlan. Fénylett a sötét. Akaratom ellenére emelkedtem, tornyosultam céltalan, torony lettem, elhagyott torony, galamb nélküli tető. Fújt a szél és azért meggörbültem, sötétebb lettem a sötétnél, kövebb a kőnél, az ajtóknál ajtóbb, a kiáltásoknál kiáltásabb, a szörnyűnél szörnyűbb. Próbáltam megállni, de nem sikerült. Próbáltam formálni téged és magam az ég mintájára, de mindég földszerűek lettünk. Megbocsáthatatlanul földszerűek. Még azt is hittük, hogy szépek vagyunk és eltitkolhatjuk azt, hogy a lelkünk mélyén ordítanak a farkasok, ugyanúgy eltitkolhatjuk azt is, hogy reggel kukorékolnak a kakasok, hogy egymás ruhájába öltözünk egy percre, egy ki nem mondott mondat erejéig. Kitalálunk újabb és újabb ígéreteket, fertőtlenítjük emlékeink és szemrebbenés nélkül állunk túl önmagunkon.

 

07/39

Süllyedek. Süllyedek a tegnapba. Érzem, amint süllyedek ebbe az alig megfogalmazható mába. Süllyedek álmaidba, terveidbe. Időnként megállok egy kicsit idegesen, mint ahogy a buszmegállóba szoktunk idegenek között várva a csodára. Várom, hogy belásd, hogy a kezdeteknek nincsen kezdetük sem a végeknek vége. Minden reggel felteszek egy kérdést az első fának, amely az utamba kerül. Miért lebegteti a lombját? Miért hallgat, és mit remél? Utána kiválasztom a legszebb szavakat régebbi verseimből, és sült krumplit készítek belőlük. Próbálok visszamenni abba az éjszakába, amikor még veled voltam. Magyarázom néked, hogy amikor megszülettem nem voltak folyók csak kiszáradt medrek, életre emlékeztető nyomok, nem voltak istenek csak eldobott plékrisztusok, nem voltak hegyek csak illúzió halmazok. Az a nap, amikor találkoztunk sokszor megismétlődött, és mi rosszul értelmeztük. Süllyedek, süllyedek egészen a Holdig.

 

 

© Kréher Péter 2007