09.01

Nekem nincs óceánom, s neked sincs kedvesem. Akinek van óceánja, az lehet, hogy kő vagy homok, esetleg szél. Nekem nincs óceánom, de mindig óceánnak hittem magam. Halásztam magamban, nem létező óceánomban, meg köveket mostam szívem partjain. Egyszer találtam egy olyan követ, mint a melleid kamaszkorodban, mint a szemeid, amikor nevetsz. Nekem nincs óceánom, habár lehetett volna, egy égi óceán, amely felett te vagy a Nap, nem is Nap, elég lett volna, ha sirály vagy, amelyik zuhan a víz felszíne felé, felém, remélve boldogságot. Elég lett volna a friss levegő mindkettőnknek. Elég lett volna a te magasságod és az én mélységem. Ha lett volna óceánom, ha mondhattam volna úgy igazából, hogy óceán vagyok legalább egy kis ideig, akkor csillagokat rajzoltam volna néked, fénylő csillagokat, amelyekből hallatszik szépséged dallama. Nekem nincs óceánom és köveket sem találtam a hatalmas hiány partján. Neked mégis mintha lenne egy pici óceánod, egy könnycseppnyi óceán, amelyik partján én térdelek, egyedül.

 

09.02

Az óceán partján sírnak a kövek, a te óceánod partján. Az én óceánom partján a kövek virágok, megkövesedett virágok vagy kivirágzott kövek. Az én óceánom partján minden kő egy szív. A te óceánod partján a kövek szavak. Az én óceánom partján a kövek hangod nyomai, tudod, amikor még a vállamon hordtalak. Más időbe ugyanott hajótöröttek tanyáznak, tűz mellett mondják imáikat és mesélnek valamit érzéseikről a pont arra fújó szélnek. A te óceánod partján hullák fekszenek sorban, köztük az órás, a faleveleket számoló költő. Az én óceánom partján beszélnek a kövek, csak úgy, egymás közt a régi ünnepekről, néha fölrepülnek a csillagokig, mint valami ismeretlen madarak. A te óceánod partja emlékeim szemfödele. Az én óceánom partján elveszett nyílvesszők díszítik a tájat. A kövek hallgatnak egy néma óceán partján. A kövek izzadnak egy agresszív óceán partján. A kő én vagyok az óceán te, annyira vágyom kék habjaidra. A kő mégse én vagyok, csak az álmaim. Az óceán sem vagy te, az csak az, amit hiszel. Ha mégis én lennék a kő és te az óceán, mit ígérhetnének nekünk az Istenek? Mit kérdezhetnék tőled és mit mondhatnál nékem? Ha te lennél az óceán, szeretnék állandóan közeledben lenni. Minden dagálykor újraszületnék, apálykor gondolnám át tévedéseim és szőnék új terveket. A senki óceánja partján a senki kövei mosolyognak.

 

09.03

(Hiányzik)

 

09.04

Nézem magam kívülről, úgy mintha már nem is élnék, nézem az életem, mint akármilyen más jelenséget, egy filmet, amelyet a titokzatos rendezője még nem fejezett be. Nézem az életem, mint egy besüllyedt névtelen sírt, mint egy kiszáradt fát, mint egy lassú folyó örvényeit. Kívülről nézek mindent, annyira idegenen magamtól, próbálok belátó lenni, szépítem a dolgokat, de ez újabb tévedésekhez vezet. Képes vagyok holtan reményeket szőni. Nem értem naivitásom. Elnézem kívülről magam, amint nem csinálok semmit, csak hullámzik lelkem, mint egy távoli óceán és zúg minden alkonyatban. Nézem magam kívülről, mint egy festményt, amelyet senki sem festett meg soha, mint egy eldobott kabátot, amelynek zsebei teli vannak összegyűrt kéziratokkal. Nézem kívülről magam, úgy mintha egyáltalán nem is lennék. – Nézem, amint vagyok, amint eszem, iszom, szeretkezem és álmodom. Végig néztem születéseim, bátor tetteim, félelmeim és végig néztelek téged amint meteoritként égboltomon átrepültél. Végig néztem minden pillanatot, amikor imádkoztam, amikor meg gyilkoltam önmagam, amikor csak annyit akartam, hogy szólj hozzám. Néztem magam, mint valami döglött állatot, amelyiknek már hangja sincs. Néztem magam, mint egy lakás ajtaját, amelyiken nincs semmilyen felirat. Néztem magam kívülről és láttam, bennem ünnep van, karácsony és táncolnak az angyalok.

 

 

© Kréher Péter 2009