08/1

Megszámoltam a fákat a költők parkjában, 459. Megszámoltam még egyszer, 613. Megszámoltam ismét, 214. A fák nem mozogtak. Megszámoltam még egyszer, magamat is hozzá számoltam, nem nagyképűség miatt, hanem csak úgy szórakozásból, alig lett 175. Hozzá számoltalak téged is, még kevesebb lett, alig 53. Gondoltam egyet, megszámolom magam, 15. Ez képtelenség. Jobb lenne, ha számolnám a pénzem. Ebben az esetben nincs mit számolnom, mert nulla. Nulla pénzzel s „n” fával mit kezdjek. Számolni fogom az éveket. Minek? 10 ugyanannyit jelent mint 1. Vagy az 1 ugyanannyit, mint a 2, sok esetben egyenlő a 3-al is. Számolni akarok. Szeretném megszámolni, felesleges, abszurdum. Végül úgy döntök, hogy számolom vereségeim. Ez végtelen, hiába való próbálkozás. Számolom az isteneket, de egyiket sem láttam. Megszámolom újból a fákat a költők parkjában. Egyetlen egy fa jelenik meg 513-szor. Ez a legfátlanabb fa. Újból pénzt számolok, nem azt, amit kifizettem azt, amit ki kell majd fizetnem. Újból éveket számolok, nem azokat, amelyeket megéltem, hanem azokat, amiket álmodtam. Nagyon sok ilyen év van, több mint a fák összessége. Számokat álmodom, és álmokat számolok.

 

08/2

Sétálok a hóban, oly mélységes a csend, hogy engem kettévág, kettévágja a múltam és a jelenem. A hóba lépek és nincs lábnyomom. Lábam van, de nyoma nincs.  Az én lábnyomom helyett a te lábnyomod. A te lábnyomodat hagyom magam után, és nem akárhol, hanem a te régebbi lábnyomaidban. A te mostani lábnyomaid, amelyeket én hagyok a hóban, a te régebbi lábnyomaidban, egyfajta párbeszéd köztünk, emberi kontaktus, érintés, szerelmi játék. A régebbiek már nagyon várták a mostaniakat, viszont a mostaniaknak meglepetést okoztak a régebbiek, nem számítottak rájuk. Fel sem tételezték, hogy ily mértékben egymásba illeszkednek. Én folytatom a dolgot, csak úgy hagyom vidáman lábnyomaidat magam után. Így lépegetek szótlan nyomaiddal lábnyomaidba. Egészen addig, amíg fordulnak a csillagok, és az egyikről lehull mellém valamelyik angyal eldobott fátyla. Így lépegetek a hóban saját lábnyomaim nélkül. Tágul az utca. Egyre távolabb vagyok emlékeimtől.

 

08/3

Hópehely lettem egy téltelen télben, majd mocskos hó egy várostalan város peremén. Szívtelen szív, könnytelen könny, mosolytalan mosoly, érintéstelen érintés. Hópehely lettem és válásokat álmodom. Elváltam tőled, magamtól, a szóktól, a fáktól, elváltam mindentől és mindenkitől. Hópehely lettem arctalan arcodon, tekintetetlen tekintetedben. Hópehely lettem, vérző hópehely, matt csendje a múltnak s a jelen hallgatása. Csúszom le holtan az égből, csak azért, hogy játszódjak veled egy percet. Lehet, hogy elég lett volna egy másodperc is, hogy szeresselek, hogy észrevegyem hajad lebegését, hogy elmondjam neked, hogy mindennek vége s csak szobád falai tárulnak elém, mint egy megfagyott remény.

 

08/4

Valójában mindig felébrednek a régi utak, a régi házak, a régi deklasszált álmok. Valójában felébred halotti mivoltom, valójában robot ember vagyok, zseni és hülye, félkótya és őrült. Mindig elfogadtam, amit mondtak és azt is, amit nem. Mindenkit szerettem. Próbáltam pénzzé válni, de nem sikerült. Próbáltam szivárvány lenni, alig lett belőlem egy fekete vonal. Valójában a fák a béke megtestesítői. Valójában az ólomeső rendezi a dolgokat. Valójában én nem kértem soha semmit, és most még meghalni sem szabad. Valójában büszkék vagyunk minden temetésre.

 

08/5

Olyan nagy a nyugalom, amikor mindenből kilépsz. Amikor kilépsz magadból, a városból. Kívülről nézel másokat, kívülről nézed a járdát, amelyre a tested lép, te viszont nem. Kívülről nézed az otthonod. Nem csak kívülről, hanem felülről is. Nézed az életet, mint egy díjazott filmet. Sajnálsz mindent, sajnálod a szerelmeseket. Sajnálod a földet, nyugodt vagy és boldog. Boldog, mert esik az eső, és annyira átáznak a szavak és még sem fáznak az istenek. Esik az eső úgy igazából, annyi évszázadra és annyi emberi arcra. Olyan szépek és szürkék a fák és egy nagyon régi hang fogad engem, amikor már nincs szükségem semmire.

 

 

 

© Kréher Péter 2008